Az amerikai footballban a playek közötti szünetekben különféle show-kal fokozzák a hangulatot, ilyen a pom-pom lányok koreográfiája is, amely a tánc, az aerobic és az akrobatika elemeiből áll össze. Kezdetben a csapatok biztatását szolgálta, de mára annyira kinőtte magát, hogy a pom-pom lányoknak külön bajnoksága, szépségversenye, sőt még magazinja is van a sportág őshazájában, Amerikában.

A sportág gyökerei az 1870-es évekig nyúlnak vissza, amikor a Princeton egyetemen először alakult buzdítóklub a sportmérkőzések szurkolásának szervezetté tételére; innen terjedt el az ország többi egyetemére. Kevesen tudják, hogy hajrázók 1924-ig csak férfiak lehettek. A hajrázás igazi népszerűségre csak a század második felében tett szert, amikor a középiskolák 60%-a rendelkezett már saját csapattal. Ebben az időben hajrázónak lenni már egyfajta presztízst jelentett, hiszen a túljelentkezok száma miatt már csak a legszebb, legyügyesebb lányok lehettek a csapat tagjai. Ugyanekkor - mint minden irígylésre méltó, elit csoport tagjait – folyamatosan érték a támadások, erkölcstelennek, ledérnek tartották az akkor még hosszú szoknyát és zárt felsőt viselő lányokat.

A hetvenes évekre azonban, az első cheerleader-bajnokságok megrendezésével oldódni látszott a feszültség: az addig öncélú „magamutogatásból” elfogadott sporttá nőtte ki magát. Megalakultak az első koedukált csapatok, katalogizálták és hivatalossá tették a gyakorlatokat, elkezdődött az edzők egyetemi rendszerű képzése, sportszergyártó cégek szakosodtak a speciális cipőkre, pompomokra.

A hajrázás, vagyis „cheer-leading” a mai napig szorosan kapcsolódik bizonyos sportágakhoz, elsősorban az amerikai futballhoz (a cheerleading squad-ok mintegy 60%-a). Az általános iskolai (Pee Wee) és középiskolai (Varsity) csapatok mellett azonban léteznek ún. All-star csapatok is, amelyek a sportmérkőzéseken kívül is fontos feladatokat látnak el: alapítványokat segítenek, szerepelnek a sajtóban, a médiában, népszerűsítik csapatukat. Cheerleaderré válni nem könnyű: a jelentkezőnek komoly megmérettetéseken és válogatásokon kell bizonyítania, hogy rendelkezik a Hajrázók Szentháromságával: erővel, állóképességgel és rugalmassággal. A csinos megjelenés professzionális szinten ugyanilyen fontos követelmény, ám legtöbbször ez sokkal inkább eredménye a sok edzésnek, nem pedig előfeltétele. Egy hajrázó-csapat ugyanúgy szerepek szerint oszlik meg, ahogyan egy amerikai-futball csapat is: magját a bázisok (base) képezik, ők vannak a legtöbben, ők emelik és dobálják vékonyabb, törékenyebb testalkatú társaikat, a flyer-eket. Nagyobb létszámú csapatokban szerepelnek ún. third-ök, ők tiszta lánycsapatokban általában a legerősebb, legrobusztusabb, néha ijesztő méretekkel rendelkező lányok, koedukált csapatokban pedig a fiúk – ők képesek egy kézzel feltartani, vagy akár öt méter magasba dobni egy flyert. A hajrázást magát, mint tevékenységet, ugyancsak két részre kell bontani: először is jelenti a meccsek alatt végzett közönség-buzdítást, másrészt a versenyekre és bajnokságokra szánt gyakorlatokat. A mérkőzések alatt a cheerleaderek általában rigmusokat (chants) és csasztuskákat (cheers) adnak elő – a kettő között mindössze terjedelmi különbség van (a rigmus általában rövidebb, ezt a közönséggel is megpróbálják „skandáltatni”, míg a csasztuskákat figyelem-felkeltő jelleggel használják), ám mindkettőt különböző mozdulatsorokkal kísérik. Ilyen mozdulatok például a „Go,go! – felkiáltással párhuzamos pompomrázás, amelyet a jobb kéz magasba emelésével, és a bal mellkasnak tartásával fejeznek ki, vagy a „Touchdown!”, amelyet mindkét kéz magasba lendítésével és felugrással jeleznek. A meccsek szüneteiben és a hajrázók egymás közti megmérettetésein gyakorlatsort (routine) mutatnak be, amely tartalmazhat fakultatív, illezve kötelező elemeket is. Ilyen elemek az ugrások (jumps), a kunsztok (stunts), piramisok (pyramides), és átfordulások